-212-es,
213-as rab! - csendült fel a börtönőr szigorú hangja. Egy hónapja vagyok már
itt, de még mindig nem tudtam hozzá szokni ehhez. Felálltunk cellatársammal és
vártuk, hogy a börtönőr belépjen hozzánk. Kattant a zár és nyikorogva nyílt ki
a cella ajtaja. Nem mertünk mozdulni társammal, de egyébként ilyenkor nem is
szabad. A börtönőr bejött és hátra tett kézzel - amiben a gumibotot tartotta-
sétált körbe a cellába és nézte, hogy nem-e valami tiltott tárgyat csempésztünk
be. A takaró és a lepedő a párna alatt szépen összehajtva hevert az ágy végén.
Minden reggel ez van. Katonás rendnek kell lennie, mert különben bajok lesznek.
Néha inkább érzem magam egy kiképzőtáborban, mint börtönben.
Minden
cellát átkutatnak, és vannak olyan őrök, akik kiélvezik a helyzetüket,
visszaélnek az ideiglenes hatalmukkal felettünk. Ok nélkül kötnek bele
mindenkibe, és addig szívatják az embert, míg meg nem unja, és neki nem esik,
okot adva arra, hogy megverjék, vagy magánzárkába dugják. Mióta itt vagyok
egyszer esett ez meg velem, ugyanezzel az őrrel, aki most bejött hozzánk.
Megvert, majd jéghideg vizet öntött rám. Egésznap fagyoskodtam, mert másik
ruhám nincs, ahogy itt senkinek sem. Akkor megfogadtam, hogy tehetnek bármit,
én akkor is higgadt maradok. Nem mintha félnék tőlük, csak minél hamarabb ki
akarok innen szabadulni, és szeretném épséggel megúszni ezt az egészet.
A
másik rosszabbik eset az, mikor az embert zaklatják az őrök. Most nem arra
gondolok, hogy csicskásztatnak, mert az is sűrűn előfordul, hanem arra, mikor a
zuhanyzóban nem mersz egyedül maradni, mert véletlenül megfogja valamelyik
disznó a segged, és olyan dolgokra kényszerít, amit normális ember nem tenne
meg. Hallottam történeteket ebéd közbe a többi fogolytól, és azóta félek, hogy
valamelyik rám száll. Megfenyegetik áldozatukat, majd mikor már mindenki
alszik, - vagy meg se várják, hogy mindenki álomba szenderedjen-, valamilyen
ürüggyel kiviszik a cellájából és elbújva megerőszakolja. Sok ember azt hiszi
oda kint, hogy a közös cella, vagy a nő hiány miatt fekszenek le a férfiak
egymással ide bent, és nem is sejtik, hogy az őrök kényszerítik az embert.
Ez
a szemétláda most is azzal a gonosz mosollyal tekintett rám. Ökölbe szorult a
kezem, és számat összeszorítottam a düh miatt. Titokban rápillantottam
cellatársamra és ő se volt jobb kedélyállapotban. Megállt előttünk és billegni
kezdet a sarkán, kezét még mindig háta mögött tartva.
-
Nocsak, nocsak! - hangja idegesített és a legszívesebben megöltem volna. -
Kezdünk rendesek lenni. Melyikőtök a háziasszony, hogy ilyen szép rend van? -
nevetett fel, mintha valami vicceset mondott volna. Hirtelen abba hagyta és
felém közeledett. A szívem vadul kalapálni kezdett és nem a félelemtől, hanem
attól, hogy vajon már megint mire készül. Nem akartam újabb balhét. - Jól érzed
már magad nálunk vagy még mindig van kifogásod a szállással kapcsolatosan.
-
Nincs! - mondtam határozottan. Undorodom ettől az alaktól, de még hat évig el
kell tűrnöm a pofáját.
-
Az egyik pitiáner csaló, a másik drogos. - pillantott Luhan-re lekezelően. A
srác nagyon be volt ijedve, és amúgy is, ő még tőlem is fél, pedig nem kellene
neki. Még mindig apuci és anyuci kedvence, és ő ebből sose fog tudni kitörni.
Most nincsenek itt és ezt még nem tudta teljesen megszokni. - Az elitbe tartoztok srácok. - mondta
undorral az arcán. Luhan-en látszott, hogy nem sok kell ahhoz, hogy összepisilje
magát a félelemtől. Idősebb nálam, de mégis olyan, mint egy kisgyerek. Engem ez
a csávó már egyáltalán nem tud megijeszteni, hisz csak gyűlöletet érzek iránta.
Egy másik őr ment oda hozzá és bele súgott valamit a fülébe annak a
szemétládának. Lehangoltan vette tudomásul, de nemsokára rá újra gonosz mosoly
volt az arcán. - Most el kell mennem fiúk. - hangjától a szőr is felállt a
hátamon, Luhan pedig még fehérebb lett. - Ahogy látom, rátok fér egy kis fürdő.
- még szélesebbé vált a gonosz mosoly az arcán. - Tetvesek is lehetek. Fiúk
vigyétek őket és adjatok nekik! - két őr jött lépet oda hozzánk, és
megbilincseltek minket, majd erőszakosan el kezdtek kirángatni a cellából
kifelé, mindkettőnket…
Egy
félóra múlva a zárkánkban feküdtünk és remegtünk annyira fáztunk. Luhan halkan
sírt, én pedig egyre mérgesebb lettem tőle. Nem akarom még most se felfogni,
hogy hogy lehet egy felnőtt férfi ennyire gyerekes. A hajunkat lenyírták, a
ruháink csuromvizesek és másikat megint nem kaptunk. Napfény nem jutott be a
kis ablakon, de egyébként oda kint sem volt jobb idő, mint ide bent. A reggeli
ételosztásról lemaradtunk, hála drága őrünk jóságának. Luhan nem csitult, sőt
egyre jobban sírt. Túlságosan is elkényeztették a szülei. Felálltam és lassan
oda sétáltam hozzá.
-
Luhan! - szóltam hozzá. - Ne sírj már! Itt nem mutathatod magad gyengének. -
próbáltam kedves lenni hozzá, de inkább a harag érződött a hangomból.
-
Ki akarok innen kerülni! - megint rá jött a szokásos roham. - Nem vagyok
idevaló. Nem én voltam a bűnös. Igen szoktam füvet szívni, de nem vagyok
drogos, az csak azért kell, mert nem bírom már azt a kibaszott egyetemet.
Valami szórakozás nekem is kell. Állandóan a könyvek felett görnyedek, és a
szüleimet nem érdekli, hogy mit érzek. Ők csak egy tökéletes fiút akarnak
maguknak, pedig 24 éves vagyok. - mióta bent van egyre jobban elhagyja magát.
Rossz nézni, ahogy szenved, de én nem tehetek érte semmit. Mindenki egyénileg
van itt, hisz harcolnunk kell a rangért. Nem látszhatunk gyengének, mert ránk
szállnak az erősebbek és akkor mindennek vége. Idegesített Luhan szerencsétlen
viselkedése. Abban a pillanatban mérhetetlen dühöt éreztem magam.
-
Fejezd már be az önsajnálatot. - kiáltottam rá, ő pedig megszeppent.
Megsajnáltam. Olyan ártatlanak tűnik, nem tudnám bántani. Mélyen magamba
szívtam a levegőt, és kezdtem megnyugodni. Nem sírt már ő se, valószínűleg
ráijesztettem. - Csak fejezd be és akkor nem ordítok veled. - mondtam
csendesen. Visszamentem a helyemre és lefeküdtem. Gondolataimba temetkeztem és
azon gondolkoztam, hogy tudnák innen kiszabadulni…
