1.rész

-212-es, 213-as rab! - csendült fel a börtönőr szigorú hangja. Egy hónapja vagyok már itt, de még mindig nem tudtam hozzá szokni ehhez. Felálltunk cellatársammal és vártuk, hogy a börtönőr belépjen hozzánk. Kattant a zár és nyikorogva nyílt ki a cella ajtaja. Nem mertünk mozdulni társammal, de egyébként ilyenkor nem is szabad. A börtönőr bejött és hátra tett kézzel - amiben a gumibotot tartotta- sétált körbe a cellába és nézte, hogy nem-e valami tiltott tárgyat csempésztünk be. A takaró és a lepedő a párna alatt szépen összehajtva hevert az ágy végén. Minden reggel ez van. Katonás rendnek kell lennie, mert különben bajok lesznek. Néha inkább érzem magam egy kiképzőtáborban, mint börtönben. 

Minden cellát átkutatnak, és vannak olyan őrök, akik kiélvezik a helyzetüket, visszaélnek az ideiglenes hatalmukkal felettünk. Ok nélkül kötnek bele mindenkibe, és addig szívatják az embert, míg meg nem unja, és neki nem esik, okot adva arra, hogy megverjék, vagy magánzárkába dugják. Mióta itt vagyok egyszer esett ez meg velem, ugyanezzel az őrrel, aki most bejött hozzánk. Megvert, majd jéghideg vizet öntött rám. Egésznap fagyoskodtam, mert másik ruhám nincs, ahogy itt senkinek sem. Akkor megfogadtam, hogy tehetnek bármit, én akkor is higgadt maradok. Nem mintha félnék tőlük, csak minél hamarabb ki akarok innen szabadulni, és szeretném épséggel megúszni ezt az egészet.

A másik rosszabbik eset az, mikor az embert zaklatják az őrök. Most nem arra gondolok, hogy csicskásztatnak, mert az is sűrűn előfordul, hanem arra, mikor a zuhanyzóban nem mersz egyedül maradni, mert véletlenül megfogja valamelyik disznó a segged, és olyan dolgokra kényszerít, amit normális ember nem tenne meg. Hallottam történeteket ebéd közbe a többi fogolytól, és azóta félek, hogy valamelyik rám száll. Megfenyegetik áldozatukat, majd mikor már mindenki alszik, - vagy meg se várják, hogy mindenki álomba szenderedjen-, valamilyen ürüggyel kiviszik a cellájából és elbújva megerőszakolja. Sok ember azt hiszi oda kint, hogy a közös cella, vagy a nő hiány miatt fekszenek le a férfiak egymással ide bent, és nem is sejtik, hogy az őrök kényszerítik az embert.

Ez a szemétláda most is azzal a gonosz mosollyal tekintett rám. Ökölbe szorult a kezem, és számat összeszorítottam a düh miatt. Titokban rápillantottam cellatársamra és ő se volt jobb kedélyállapotban. Megállt előttünk és billegni kezdet a sarkán, kezét még mindig háta mögött tartva.

- Nocsak, nocsak! - hangja idegesített és a legszívesebben megöltem volna. - Kezdünk rendesek lenni. Melyikőtök a háziasszony, hogy ilyen szép rend van? - nevetett fel, mintha valami vicceset mondott volna. Hirtelen abba hagyta és felém közeledett. A szívem vadul kalapálni kezdett és nem a félelemtől, hanem attól, hogy vajon már megint mire készül. Nem akartam újabb balhét. - Jól érzed már magad nálunk vagy még mindig van kifogásod a szállással kapcsolatosan.

- Nincs! - mondtam határozottan. Undorodom ettől az alaktól, de még hat évig el kell tűrnöm a pofáját.

- Az egyik pitiáner csaló, a másik drogos. - pillantott Luhan-re lekezelően. A srác nagyon be volt ijedve, és amúgy is, ő még tőlem is fél, pedig nem kellene neki. Még mindig apuci és anyuci kedvence, és ő ebből sose fog tudni kitörni. Most nincsenek itt és ezt még nem tudta teljesen megszokni.  - Az elitbe tartoztok srácok. - mondta undorral az arcán. Luhan-en látszott, hogy nem sok kell ahhoz, hogy összepisilje magát a félelemtől. Idősebb nálam, de mégis olyan, mint egy kisgyerek. Engem ez a csávó már egyáltalán nem tud megijeszteni, hisz csak gyűlöletet érzek iránta. Egy másik őr ment oda hozzá és bele súgott valamit a fülébe annak a szemétládának. Lehangoltan vette tudomásul, de nemsokára rá újra gonosz mosoly volt az arcán. - Most el kell mennem fiúk. - hangjától a szőr is felállt a hátamon, Luhan pedig még fehérebb lett. - Ahogy látom, rátok fér egy kis fürdő. - még szélesebbé vált a gonosz mosoly az arcán. - Tetvesek is lehetek. Fiúk vigyétek őket és adjatok nekik! - két őr jött lépet oda hozzánk, és megbilincseltek minket, majd erőszakosan el kezdtek kirángatni a cellából kifelé, mindkettőnket…

Egy félóra múlva a zárkánkban feküdtünk és remegtünk annyira fáztunk. Luhan halkan sírt, én pedig egyre mérgesebb lettem tőle. Nem akarom még most se felfogni, hogy hogy lehet egy felnőtt férfi ennyire gyerekes. A hajunkat lenyírták, a ruháink csuromvizesek és másikat megint nem kaptunk. Napfény nem jutott be a kis ablakon, de egyébként oda kint sem volt jobb idő, mint ide bent. A reggeli ételosztásról lemaradtunk, hála drága őrünk jóságának. Luhan nem csitult, sőt egyre jobban sírt. Túlságosan is elkényeztették a szülei. Felálltam és lassan oda sétáltam hozzá.

- Luhan! - szóltam hozzá. - Ne sírj már! Itt nem mutathatod magad gyengének. - próbáltam kedves lenni hozzá, de inkább a harag érződött a hangomból.

- Ki akarok innen kerülni! - megint rá jött a szokásos roham. - Nem vagyok idevaló. Nem én voltam a bűnös. Igen szoktam füvet szívni, de nem vagyok drogos, az csak azért kell, mert nem bírom már azt a kibaszott egyetemet. Valami szórakozás nekem is kell. Állandóan a könyvek felett görnyedek, és a szüleimet nem érdekli, hogy mit érzek. Ők csak egy tökéletes fiút akarnak maguknak, pedig 24 éves vagyok. - mióta bent van egyre jobban elhagyja magát. Rossz nézni, ahogy szenved, de én nem tehetek érte semmit. Mindenki egyénileg van itt, hisz harcolnunk kell a rangért. Nem látszhatunk gyengének, mert ránk szállnak az erősebbek és akkor mindennek vége. Idegesített Luhan szerencsétlen viselkedése. Abban a pillanatban mérhetetlen dühöt éreztem magam.

- Fejezd már be az önsajnálatot. - kiáltottam rá, ő pedig megszeppent. Megsajnáltam. Olyan ártatlanak tűnik, nem tudnám bántani. Mélyen magamba szívtam a levegőt, és kezdtem megnyugodni. Nem sírt már ő se, valószínűleg ráijesztettem. - Csak fejezd be és akkor nem ordítok veled. - mondtam csendesen. Visszamentem a helyemre és lefeküdtem. Gondolataimba temetkeztem és azon gondolkoztam, hogy tudnák innen kiszabadulni…